Aki történelmet tanult és történelmet formált – Tímár János, egy vancouveri magyar portréja

Tímár János a Kanadai Magyarságtudományi Társaság konferenciáján

Kanada legnagyobb akadémiai összejövetele, a Congress 2019 szervezésében került megrendezésre a Kanadai Magyarságtudományi Társaság (Hungarian Studies Association of Canada) 34. konferenciája, melynek idén a vancouveri British Columbia Egyetem adott otthont június 1-3.  között. A magyar vonatkozású, de angol nyelven megtartott bölcsészettudományi és társadalomtudományi témák iránt nagy volt az érdeklődés, hiszen a 23 regisztrált résztvevő mellett külső érdeklődők is beültek egy-egy előadásra vagy tudományos beszélgetésre.

A hallgatóság között volt Tímár János is, akit nem akadémiai háttere hozott ide, hanem a vágy, hogy többet tanuljon a magyar történelemről. A 90. évéhez közeledő János bácsi 2013-ban csatlakozott a Magyarságtudományi Társasághoz, amikor még Viktóriában tartották az éves konferencia. Mivel Tímár János 14 éves korában hagyta el szülőföldjét, nem sok lehetősége volt a magyar történelmet megtanulni. Idősebb fejjel kezdte olvasni Dreisziger Nándor történész honfoglalásról szóló írásait és ezek keltették fel érdeklődését a magyar történelem részletesebb megismerése iránt.

A konferencia harmadik napján ültem le beszélgetni Tímár Jánossal, aki szívesen mesélt az életéről, mely szorosan összekapcsolódott a british columbiai magyar diaszpóra történetével. Tudomása szerint az oda bevándorlók közül ma ő a leghosszabb ideje ott élő nem Kanadában született magyar származású ember.

Tímár János 1930-ban született a romániai Temes megyében, a szerb határhoz közel fekvő, nagyrészt szerbek lakta Rudna községben. Legjobb tudása szerint a nagyapja létesítette az első magnemesítő intézetet 1900 körül Magyarországon. Édesapja ugyanazt a pályát választotta. Miután Németországban elvégezte az agrármérnöki egyetemet, több kitérő után Rudnán vett földet és ott telepedett le családjával. János a helyi román elemiben végzett négy osztályt. Nem volt neki saját korú magyar ajkú játszótársa. Mivel a magyarja nem volt valami jó, Nagyenyeden a Bethlen Kollégiumban járta ki az ötödik magyar elemi iskolát. Utána egy évet a gimnáziumban tanult. A második gimnáziumot már nem tudta elvégezni, mert a románok bezárták az iskolát és tábori kórházat csináltak belőle. 1944 szeptember 15-én a Rudna község felé tartó német csapatok hírére a család – aki éppen az ebédhez készülődött – néhány holmit gyorsan összeszedett és biztonságosabb menedéket keresett. Akkor még úgy tervezték, hogy három nap múlva visszatérnek, de a történelem sodra másképp hozta. János 62 év után, 2006-ban látta csak viszont szülőföldjét.

1946-ban az átmenetileg Ausztriában tartózkodó család úgy döntött, hogy olyan országba vándorol ki, ahol a klíma kedvez a mezőgazdasági termelésnek, mivel János édesapja ehhez értett a legjobban. Tekintve, hogy az angol birodalom akkor nem volt hajlandó foglalkozni az ő kivándorlásukkal, megtudták, hogy Dél-Amerika, Paraguay fogad bevándorlókat és meg is szerezték oda a bevándorlási vízumot. Franciaországon keresztül juthattak volna ki, ezért Franciaország befogadta őket mint mezőgazdasági munkásokat egy évi ott tartózkodással. Azonban egyik magyar ismerősüktől táviratot kaptak Paraguay-ból, lebeszélve őket arról, hogy kivándoroljanak a nagyon elmaradott ottani viszonyok miatt. Az egy év franciaországi tartózkodás után megkapták a beutazási engedélyt Kanadába azzal a feltétellel, hogy mezőgazdasággal kell foglalkozniuk. 1948 júliusában a Tímár család – a két szülő és két fiúgyermekük – megérkezett Quebec-be. Csak két hetet töltöttek a keleti részen mivel még Párizsban megvették a vasútjegyet Viktóriába.

Végül a british columbiai Abbotsfordon telepedtek le, mert a nyugati részen ott volt a  legnagyobb magyar közösség. Ott vásároltak egy darab földet, de János édesapja sajnos két évre rá meghalt. Megpróbáltatásokkal teli volt a kezdet akkortájt, a betevő falatért keményen kellett dolgozni. János az első évben mint kubikos dolgozott nehéz fizikai munkát végezve. A  Fraser folyó 1948-ban áttörte a gátat és az egész völgy Vancouverig el volt árasztva. Bokrokat kellett kivágni és újra kellett építeni a töltéseket. Közben eperszedés, kapálás és más alkalmi munkák voltak.

Székelykapu a Brithis Columbiai egyetem erdészeti karának bejárata előtt

A soproniak 1957 januárjában érkeztek Vancouverbe. Mint ismeretes, az ’56-os magyarországi politikai események következtében a Soproni Erdőmérnöki Főiskola nagy része külföldre távozott: több mint 200 hallgató és oktató jött Vancouverbe. A British Columbia Egyetem Erdészeti Kara befogadta őket és előzetes megegyezés alapján 1961-ig magyarul folyt az oktatás a soproni hallgatók számára. Ennek az időnek az emlékét őrzik az erdészeti épület bejáratához közel lévő kopjafák és a gyönyörűen megfaragott székelykapu. A közös erdészeti és vadászati háttér miatt János kapcsolatba került a soproniakkal. Ők – legalább is akik még életben vannak – még a mai napig minden hónap második keddjén összejönnek egy ebédre; János tiszteletbeli vendég, aki úgy érzi, hogy hozzájuk tartozik.

János, mi a véleménye a mostani konferenciáról?

Engem nagyon érdekel a konferencia, a történelem. Nemcsak azért, mert Dreisziger Nándor írásait olvastam, az ő véleményét a honfoglalásról és a magyarság eredetéről, hanem személyesen ismertem László Gyulát is. Ő járt itt Vancouverben ’84-ben. Én szerveztem az előadását akkor. Most olvasom a könyvét a kettős honfoglalásról… A mostani konferencián amiről szó volt, az minden érdekelt, például az Andrássy út 60 alatt az úgynevezett Terror Házában történtek.

Tegnap este volt a mostani konferencia egyik előadójának, Gábos Judit zongoraművésznőnek a fellépése a vancouveri magyar közönség előtt. Milyen volt az ő zongorajátéka?

Nekem a könnyeim potyogtak. Olyan gyönyörű volt. Gyönyörűen játszott… Habár azokat a műveket, amiket játszott, őszintén mondva nem ismertem. Az én időmben Kodályt és Bartókot nem tanítottak.

A Magyar Házról jut eszembe, hogy milyen szerepet vállalt János az itteni magyar közösségben?

’86 óta én szerveztem magyarországi kórusokat Vancouverbe, én voltam a kapocs Magyarország és a Powell River Zeneakadémia között. Szerveztem előadókat, mint például Csurka Istvánt, Csoóri Sándort, Faludy Györgyöt… Évekig benne voltam a vancouveri Magyar Ház vezetőségében, de soha nem szerettem szerepelni, színpadra lépni, bemondani. Tíz évig önkéntes tolmácsa voltam a Bevándorlási Hivatalnak. Akik ’83 és ’93 között jöttek, azok biztos a kezemen keresztül mentek valamilyen formában. Egy menekültekkel foglalkozó szervezetnek, az Immigrant Services Society-nak szintén 10 évig voltam a munkatársa. Először tolmácsolni segítettem a bevándorlóknak, utána lakást szerezni nekik, munkát szerezni, és bevezetni őket a kanadai életbe.

Hallottam, itt nemrég alakult egy új konzulátus.

Igen, most nyílt nemrég. Volt egy tiszteletbeli konzulunk, de most van egy hivatásos konzulunk, aminek nagyon örülünk. Török Tamás és a felesége nagyon kedves emberek.

Milyen itt a magyar közösség? Milyen a régihez képest, amikor János kijött?

Amikor mi kijöttünk, akkor nagyon egyszerű emberek voltak itt, az ’öregkanadások’, akik még a 20-as években jöttek ki, becsületes magyar munkás emberek. Ide folyamatosan, hullámokban jöttek a magyarok. Én ugye ’48-ban jöttem, utána ’51 táján jöttek volt katonatisztek, majd az ’56-osok. Később is kezdtek szállingózni menekültek a ’60-as ’70-es években. Nagyon sok kalandor is jött és azokból sok vissza is ment, mert nem tudtak beolvadni.

Végezetül, hogy tudta Ön megtartani a magyarságát?

Érdekes, hogy ez valakinek eszébe jut megkérdezni. Én fel se tudnám tételezni, hogy az ember nem tartja meg az anyanyelvét, a magyar szokását. Szomorú, hogy milyen sokan nem így vannak ezzel. Vannak olyan ismerőseim, akiknél az egyik szó magyarul, a másik szó angolul van kiejtve. Ez engem idegesít. Sérti az ember fülét. Az angol a nyolcadik nyelv volt, amit én megtanultam, de nem kevertem más nyelvvel.

Sándor Ilona