Magyar Élet magazin, a kanadai magyarok lapja

Kövess minket!

Irodalmi Mozaik – Parti Nagy Lajos

Mozaik portrésorozatunk, mely a kortárs magyar irodalom jeles képviselőit kívánja bemutatni a tisztelt olvasónak, Parti Nagy Lajos Kossuth-díjas magyar író, költő, drámaíróval folytatódik.

 

                                                                                                                                                  (fotó: litera.hu)

Parti Nagy Lajos (1953-) a kortárs magyar irodalom egyik legsokoldalúbb képviselője. Nevezhetnénk őt akár irodalmi polihisztornak is, hiszen a próza, líra, esszé, kritika mese, tárca, dráma műfajai között oly könnyedén mozog, mint légtornász a magasban. És ebben az esetben nem túlzás a cirkuszi akrobaták ügyességével egy lapon említeni írói teljesítményét, hiszen ő maga a szavak zsonglőre, aki a magyar nyelv finom és előkelő szövetét előbb összegyűri, majd ugyanazon mozdulattal egy sajátos és egyedülálló anyaggá szövi át. A végeredmény a nyelvünk valami egészen káprázatos, üdítő lenyomata, ami egyszersmind hat az újszerűség élményével, de ugyanakkor az „ezt mintha már valahol olvastam volna” illúzióját is megcsiklandozza az olvasóban.

Kétségkívül a magyar írók azon szűk csoportjába tartozik, aki gondolatai pontos és félreérthetetlen közlése érdekében, a magyar nyelven történő sebészi beavatkozástól sem riad vissza. Az ilyen nyelvi metamorfózisoknak köszönhetőek olyan pompázatos szó kreálmányai, mint például a kompilátor, pálcamáglya, hezit, selyemsakál, ködlikőr, elsálladoz, keped és még sorolhatnám. Parti Nagy Lajos, aki mára már szinte az összes létező díjat elnyerte, 17 éves korától ír és a legtermékenyebb magyar szerzők egyikének számít. A szatirikus hangvétel, a maró humor és a groteszk helyzet ábrázolás műveinek gyakori kísérője. Többek között olyan kiváló műveket köszönhetünk neki mint a Test angyala, az Ibusár vagy a Hősöm tere.

 

Magára inkább íróként mintsem költőként tekint, ugyanakkor műveinek mindegyikét áthatja a líraiság. A szavaiban lüktető ritmusok és az egymás mellé szabott sorok egybecsengő dallamvilága a prózai műveiben is érzékelhető. Drámáit előszeretettel tűzik műsorra hazai színházak, ezek közül talán az egyik legtöbbet játszott az Ibusár, mely monodrámáját felesége, Bíró Kriszta színésznő éveken keresztül nagy sikerrel játszotta az Örkény István színház színpadán. A  2006-ban bemutatott, Pálfi György által rendezett és nagy visszhangot kiváltó Taxidermia című film forgatókönyve is novelláiból íródott. Előszeretettel ad sorsot kicsi, láthatatlan embereknek, akikkel a hétköznapok során mindnyájan gyakran találkozunk, mégis  hajlamosak vagyunk nem észrevenni őket. Ezek a nem túl boldog és nem is túl magasan képzett, kicsit szerencsétlen figurák műveinek hősei, kiknek mindennapi létezésük, és elérhetetlennek tűnő vágyaikért folytatott küzdelmük írásainak gyakran visszatérő témája.

Rendkívül kifinomult ízléssel egyensúlyoz a groteszk az abszurd és az irracionalitás határai között, mindig gondosan ügyelve arra, hogy az öncélú nyelvroncsolás szándékát messziről elkerülje. A számos kitüntetés és szakmai elismerés is mind arról tanúskodik, hogy személyében tisztelhetjük a kortárs magyar irodalom egyik
legtehetségesebb és legsokoldalúbb szerzőjét.

Életrajz

1953-ban született Szekszárdon, majd Székesfehérváron érettségizett. Ezt követően a pécsi tanárképző főiskolán szerzett diplomát. Gyermekkorát Tolnán, Kaposváron és Székesfehérváron töltötte. A pécsi Tanárképző Főiskolán 1977-ben szerzett magyar-történelem szakos tanári oklevelet. 1979-től 1986-ig a pécsi Jelenkor folyóirat szerkesztője. 1982-ben jelent meg első könyve, Angyalstop címmel. 1986 óta Budapesten él. Három gyermek édesapja. Felesége Bíró Kriszta színésznő.

Díjak:

Móricz Zsigmond ösztöndíj 1987, Déry Tibor-jutalom 1990, Graves-díj 1991, Magyar Napló-díj 1991, József Attila-díj 1992, Szép Ernő-jutalom 1993, Színikritikusok díja (Ibusár) 1993, Az Év Könyve Jutalom 1994, Színikritikusok díja (Mauzóleum) 1996, Mikes Kelemen-díj 1996, A Magyar Köztársaság Babérkoszorúja 1996, Alföld-díj 1997, Magyar Irodalmi díj 2003, A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (polgári tagozat) 2005.

 

Angyalstop

Hó esik, hogy máshogy kezdődhetne
vers, este, tél, taplóig ázás,
magasan dübörögnek az angyalok,
szájukban kék fürdőszobák és szőke samponok,
szárnyuk alatt tépett staniclik,

hullahó, hullahó,
mesebeli álom,
kékre fagyott arcomat füstbe bugyolálom,
valaha volt bohócom, az rángatta így
madzagra járó kezeit, van csörgősipkám:
hajamra hó fagy, fejem rázom,
eldübörögnek az angyalok,
törött üveg pereg, pereg,
akváriumban két keszeg,
kátrányban két szemed,
törött üveg hajad, hajad,
hó, utca, aszfalt, burkolat,
épp fölkent forró burkolat,
törött üveg pereg, pereg, távoli arcod
talán bitumen sírós buboréka csupán,
elszállok odáig angyalstoppal akár,
útról az útra, hóból a hóba,
hétfő van, kedd van, szerda, csütörtök,
nőnek a versek, a holdak, a körmök,
Piaf az orsót pergeti lágyan,
sült tököt eszel a félhomályban,

ó, bundával az égnek a mérges tanyák,
persze, hogy kiröhögik az éjszakát,
de az úton a kegyes angyalokra várva
a forralt borról áhítattal illik énekelni, áve
meleg, szegfűszeg illatú pára, áve virágos iromba
bögre, bújj tenyerembe vörösödve,
mert ötfele szétfagy a kesztyűm,
és állok és állok, az angyalok eldübörögnek,
lehetnék betlehemes-kucséber,
hasamon lóghatna narancsos láda,
ringathatná benne a kisjézust Mária, hiába,
az angyalok ajtaja zárva, hiába,
reflektor-karikásuk cikkan, porzik a hó, és
porzik a kedvem, cukorban térdepelők, kása
fővéséből levegővétel még nem vacsora, majd
ha meleg konyhádba elérsz, fagyott inged
hátadról akkor akaszd le, csukd be, mint
ablakot, kicsi oltárt, misekönyvet, izzadtságod
majd kályha mellett lecsörömpöl,
majd ha a konyha, majd ha az ing,
majd ha a kályha, majd ha a majdha,

az angyalok győztesen dübörögnek,
december úr üveg-ökreit hajtja,
suhint alájuk üveggyapotot…
otthagyom az úton hó-figurám, szemafor-kezű
hó-figurám, távolodom a kamerával,
látom angyalországot nagytotálban,
cukortél, cukorút, cukoreste, cukornyugalom,
látom angyalországot képeslapon.

Nyár, némafilm

Ma bolyhos csönd a nyár, keringő vattazápor,
válik a nyár, fehér bohóc a cirkuszától,
a cintányér, a dob, a síp, a kasztanyét
cihát lobogtat érte, pár dunyha tollpihét,
meleg szél szórja szét prüszkölve és kacagva,
vedlik a nyár, az ágynak, asztalnak is vacak fa,
bár kormos és vörös szemed az éjszakától,
s nem látod tán e boldog, fehér erdőt a fától,
szeretnek, mind szeretnek, hajlong a kába rost,
majd fognak és kifőznek, irkába papirost.

Vedlik a nyár, szivem, lenyergelt vattapóni,
na bumm sztarára bumm, hát nem fogsz folytatódni,
pofozgatsz, mint a szél, cihát és tollbabát,
na bumm sztarára bumm, nyitsz ugróiskolát,
kis ródlizó anyák, kis kölykök szája kapkod,
mi hát a fulladásod e sürgő vattahadhoz?
az ugrabugra hóhoz egynyári némafilmen,
mind elmegyünk, na bumm, ma épp te mégy el innen,
hol forrón és puhán kering a vattazápor,
s válik a nyár, fehér bohóc a cirkuszától

A bolhabőr cipő

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreg magyar király. S ennek egy gyönyörű lánya. Ez a leány ott kényelmeskedett, ott hemmedezett egy reggel a baldahintos ágyában. Nem volt még fölkelve, aranyhímes bébidollban nézte a tévét. Akkor egy kis bolha odaugrott a kezeire. Utánacsapott, megfogta.
Hű, beh fürge vagy, mégis meg tudtalak fogni, mondta neki. De azt gondolta, nem öli meg, hanem elhelyezi egy jó helyre. Belé is tette a zsírosbödönbe.
Na, ez a bolha ott jól élt, mert jó konyhára került. Mind nőtt és nőtt, három hónap elteltével akkora lett, hogy nem fért el a kis helyen, mert a zsírt mind elpusztította, és megkövéredett. Szín akkorára nevekedett, mint a bádogedény maga, vagyis a bödön.
Kacagott a királykisasszony, mikor a bolhát meglátta, s küldetett a tímárhoz, hogy jönne el, kérdezne tőle valamit. Meg mutatna is egy furcsát. Megjött hamar a tímár, a szobalány béeresztette. A királykisasszony nagy titokzatosan lehúzkodta a födőt a zsírosbádogról, s mutatta.

Na kérem, tessék megnézni ezt az állatot! Mi az isten csudája ez? Sose láttam még ilyet.
Ez bizony egy kis bolha. S megnőtt, lássa, mekkorára. Hát megnek biza’ megnőtt, vonkodta a bajúszát a tímár. Na, én csak azért híttam ide a tímár uramat, hogy nem tudna-e ebből a bőrből, ha megnyúzzuk, készítni nekem egy pár firontőr cipőt. Tudom isten, senkinek nem lesz bolhabőr cipője az ég alatt, csak énnekem. Hogyne tudnék készítni, mondta a tímár, nagyon szépen kiérlelgetem, s egy
suszter majd megvarrja lábbelinek. Fogta a bolhát, kisuppantotta a bádogból, azon zsírjában megölte, lenyúzta a bőrit, betette egy pungába, elvitte, s kikészítette urasan.
Addig a királykisasszony megegyezett a suszterral. Elkészült a fölséges cipő, volt annak zúgja, sarka, piszeharapója. Épp a lábára próbálta, mikor jött az apja, s azt mondta a kisasszonynak: Már eléggé
kifejlődtél, leányom, férjhez kellene menjél. Kihirdetem, hogy aki számít a kezedre, jöjjön ide, s kérjen meg.
Mást hirdessen, édesapám! Azt hirdesse, hogy aki kitalálja, milyen bőrből van a cipőm, én ahhoz menek, senki máshoz. Úgy legyen, lányom, ahogy akarod.
Na, kihirdették, hogy a királykisasszony férjhöz megy, evvel és evvel a feltétellel.

Jöttek hercegek, grófok, válogatott cigánylegények, de egy ki nem találta, miből van a cipő. Volt köztük egy szép grófi fiú, sárga buggyos, kék lajbis, arca mint a rózsa. Ez erőst próbált találgatni, habrinyált össze-vissza, de nem jött reá. Méltóztasson csak találgatni bátran, van időnk, nyájaskodott néki a kisasszony, mert igen ki vót fejlődve, s szerette volna ezt a grófi fiút a férjének.
Telt-múlt az idő, egy napon a gróf a Noé apánk egész bárkáját fölmondta, épp a bolhát nem. Mán csípkodta is a maga keze fejit a kisasszony, ugrott is nagyokat fölnek bolhamód, hátha segít, de nem segített.
A legény végül nagy lógó orral elbúcsúzkodott, de nem tudott kimenni a kapun, mert addig találgattak, addig eszekedtek, hogy már mindenki elment haza, s zárva lett a palota. Na, gondolta, ha ez a gondviselés akarata, akkor nincs mit tenni, itt aluszik, elrejti magát valahova. A legjobb, ha a kisasszony szobájába búvik el, holnap aztán megint beáll a sorba és találgat tovább. Így is tett, amíg a királykisasszony a szobalány segedelmével tisztálkodott és háttal volt, a gróf bébújt hamar a garderóbba. Telt-múlt az este. Egyszer csak látja a szellőző likon, hogy húzza le a cipőjét a kisasszony, és azt mondja a szobalánynak: Hajh, Szidi, hajh, jól megjártam ezzel a bolhabőr cipővel, mer erről senki fia ki nem találja, hogy miből van, jöjjön a világ akármelyik sarkáról.
Evvel elaludott, a gróf meg hajnalban kilopódzott a sifonérból, s béállott a sorba szépen. Nagy sor volt, s kunkori mint a malac farka. Állt türelmesen, mikor aztán odakerült, kimondta hangosan: Én bizony tudom, miből van a királykisasszony cipője. Tisztára bolhabőrből van.
Úgy van, úgy, kiáltotta a királykisasszony s nagy tapsot vert reá, mivel módfölött tetszett neki a grófi fiú. Az öreg király nem bánta, mert nagyon unta már a dombérozást a palotában, abba a helybe papot hítt, szépen
megesküdtek, nagy lakodalmat csaptak, még most is élnek, ha meg nem haltak.