Irodalmi Mozaik – Grendel Lajos

A kortárs magyar szerzőket felvonultató sorozatunk első képviselője Grendel Lajos (1948-2018). A felvidéki magyar származású író nagyszerűségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a szlovák és magyar olvasók körében is rendkívüli népszerűségnek örvend. Műveinek nagyrésze szlovákul is megjelent, ezen kívül fordították már angol, francia, lengyel és német nyelvre is. Az emberi természet mélyreható ismerete, széles körű intellektusa, valamint rendkívüli humora mind – mind közrejátszik abban, hogy személye mára már megkerülhetetlen alakja a mai magyar irodalmi kánonnak.

Grendel Lajos 1948. április 6-án született Léván, abban az időszakban, ami a felvidéki magyarság történetének legsötétebb korszaka. A második világháborút követő megtorlások évei ezek, a Beneš – dekrétumok értelmében a magyar ajkú közösséget a háború vétségeiért kollektív felelőségrevonás sújtja, amelynek véghezvitelében a csehszlovák hadsereg nem is késlekedik. Az 1945-ös kassai kormányprogram következményeként teljes vagyonelkobzás, kitelepítés és munkaszolgálatra kényszerítés veszi kezdetét. Az intézkedések során történő túlkapásokról és a csehszlovák hadsereg kegyetlenségeiről a későbbi diktatúra évei alatt sem szabadott beszélni.

Grendel Lajos azonban szakítva a hallgatás hagyományával, bátran nyúl a két náció együttélését érintő kényes témákhoz, és a szönyeg alól előszeretettel söpri ki a már elfeledettnek hitt történelem morzsáit. Ilyen többek között a ligetfalui mészárlás (melyet érthető okokból kifolyólag szívesen hagyna a szlovák történelem a feledésbe merülni), melynek utolsó regényében, a Bukott Angyalokban állít méltó emléket. De ugyanakkor művein keresztül bepillantást nyerhetünk a csehszlovák kommunista rezsim embertelen módszereibe is, amely a benne élőket hallgatásra, vagy ha a párt érdeke úgy kívánta, beszédre kényszerítette.

Szereplői az egymást válltó rendszerekben tengődő hétköznapi emberek, akik a folyamatos ideológiai forgolódás következtében már-már megszédülnek, és kétségbeesésésükben valami kapaszkodó után kutatnak. Ezek a kapaszkodók pedig majd minden esetben a korokon és rendszereken túlmutató belső emberi értékeink, melyeket állandó próbatétel elé állítanak tetteink. Embernek maradni egy embertelen közegben roppantul nehéz feladat, és csupán  keveseknek van bátorsága a nyers erőszak és megfélemlítés eszközeivel szembeszálni. A gyakorlat azt mutatja, hogy az állandó félelem nyomása alatt előbb-utóbb megroppan az ember gerince, vagy ha mégse, úgy az ellehetetlenítés eszközeivel élve, végül a hatalom úgyis eléri célját.

A hallgatás és ki nem beszélt dolgaink, Grendel Lajos írásainakinak eszenciáját képezik. Ez teszi őt kimagaslóvá és rendkívül jelenidejűvé kortársai közül, hiszen célzottan olyan témákkal foglalkozik, melyek  sokunkat hosszú évekkel a rendszerválltás után is pirulásra késztetnek.

Ugyanakkor írásaival nem kíván ítélkezni szereplői felett, Ő csupán tetteink hosszú távú következményeire, valamint az emberi lélek deformálódásának visszafordíthatatlan jelenségére kívánja a figyelmünket irányítani. Teszi mindezt a rá jellemző írói eleganciával és rendkívüli humorral, mellyel a legkényelmetlenebb pillanatokat is emészthetővé és befogadhatóvá varázsolja.

Szakítások (regényrészlet)

Hát ezért hagytam el Ildit. Biztosan tudtam, hogy előbb-utóbb meg fogok bolondulni mellette, noha igaz, én is kiábrándító alak vagyok, s aki ilyen marhaságokat álmodik, s még gyereket sem tud csinálni a feleségének, jobb, ha szedi a sátorfáját. Nem tudtam szeretni többé Ildit. Amíg élt az apám, nagyon szerelmes voltam Ildibe, aztán az apám ebbe belehalt, én meg nem szerettem tovább Ildit, s ez mintha az ő bosszúja lett volna; mégis túljárt az eszemen, még holtában is. Régóta külön aludtunk már. Ha lefekvés előtt, amikor a tévéműsornak vége volt, benéztem a szobájába, s láttam, hogy az ágyán hasalva a Bibliában lapozgat, úgy éreztem, menten megőrülök. Persze az ember ne a legjobb barátja feleségét csábítsa el: az ilyesmi rossz fényt vet rá. Ha lett volna értelme, elmagyaráztam volna Pálóczinak, hogy nem én kezdeményeztem ezt a viszonyt, hanem Olga, ami ugyan mit sem változtat a lényegen, de azért érdemes lett volna elgondolkodnia rajta, mit ér az olyan házasság, amelyben az asszony éppen a férje legjobb barátjával kezd ki. Tavaly nyáron meghívtam őket két hétre az intézetünk nyaralójába, minden hátsó szándék nélkül, csak azért, hogy jól érezzék magukat, mert a barátaim, és én szeretem, ha a barátaim jól érzik magukat, és tehetek nekik valami szívességet. A saját kocsimon vittem le őket, s ők mindenáron meg akarták fizetni a benzinköltséget. Főleg Pálóczi erősködött, mintha emiatt a vacak benzinpénz miatt fölborulna a havi költségvetésem. Kevés Pálóczinál tehetetlenebb és gyámoltalanabb férfit ismerek, noha az ilyen alakokból elég sok futkos az utcán. Csakhogy ezek mind többnek és másnak akarnak látszani, mint amilyenek, és a balfácánságukat igyekeznek elleplezni vagy harcolnak ellene, s ezért néha sikerül is nekik ez-az az életben, például vesznek egy kocsit és megtanulnak vezetni, nem úgy, mint Pálóczi. Pálóczinak csak ideológiája volt, meg illúziója a szürke és eseménytelen, de harmonikus, boldog és kiegyensúlyozott életről, amely olyan, ahogy a fűszál nő a réten vagy a sztyeppén. Én a barátságunk kezdetétől fogva bolondnak tartottam őt, kedves, de azért ravasz bolondnak, aki azért képmutató, hogy elterelje mások figyelmét az élhetetlenségéről és gyávaságáról. De az idiótákon kívül kit lehet ma még az orránál fogva vezetni? Nagyon kedveltem Pálóczit, de átláttam rajta, és Olga is átlátott rajta, s miközben közeledtünk közös nyaralásunk úticélja felé, és a síkságot fokozatosan felváltották előbb az erdős dombok, majd a távolban feltünedezett a Fehér-Kárpátok hegylánca, egyre nyilvánvalóbbá vált a számomra, hogy Olga szenved mellette, s hogy nem való Pálóczihoz, hogy Pálóczihoz egy másik bolond lenne való: talán Ildi a szenteskedésével és az infantilizmusával. Igen, ők ketten nagyon szép pár lennének. Pozsonytól a Fehér-Kárpátokban épült nyaralóig, egy indulatos szóváltástól eltekintve, egész úton csöndben ültek egymás mellett. Ismerem ezt a csöndet. A csöndnek és hallgatásnak sok változatát ismerem, az övék a legrosszabb változatok közül való volt. Későn indultunk el, szó sem lehetett róla, hogy bóbiskolnának. Kemény, ellenséges csönd feszült közöttük, az országutat könnyebb lett volna szóra bírni. Egyszer csak odaszól hozzám Pálóczi: – A teniszütőket elfelejtettem . . . Mondtad, ugye, hogy van ott teniszpálya is? – Van. Forduljunk vissza? – Most már nem érdemes. – Visszafordulhatunk. – Nem, nem érdekes az egész. Csak bosszant, hogy elfelejtettem a teniszütőket. Elfelejtettem kikészíteni tegnap este. . . Bosszant, hogy kezdek szklerotikus lenni. – És fogat mosni is elfelejtettél – vágott a szavába Olga. A visszapillantó tükörben azt is láttam, ahogy finnyásan oldalra hajtja a fejét. Pálóczi arcát nem láttam, de magam elé tudtam képzelni azt az ártatlan, mentegetődző arckifejezését, amelyet sokszor láttam már, ha olyasmin kapták rajta, vagy olyasmit művelt, amit a barátai és főleg Olga nem helyeselt. – Mostam fogat – mondta. – Rossz a leheleted. – Nem tehetek róla. Mostam fogat, te is láttad. Makacssága csak olaj volt a tűzre. – Akkor rohadnak a fogaid. Mindennap könyörgöm neked, hogy menj el fogorvoshoz. Szörnyű jelenet volt. Szegény Pálóczi! Én ilyenkor már emelem a kezemet, ezt a hangot én sohasem engedném meg, de Pálóczi megint csak azt tette, amit százszor vagy ezerszer tett már, amit az egész életében tett, s a hülye fejével még büszke is volt rá, és mint külön bejáratú filozófiáját népszerűsített: beadta a derekát. Többet nem szóltunk az úton egymáshoz. Kerültem Olga tekintetét, s arra gondoltam, ez az a típus, akivel soha és semmilyen körülmények között.. . Aki ellen csak úgy lehet védekezni, ha az ember vesz egy tajtékpipát, beül a fotelba, és úgy tesz, mintha nem is látná, s ha hisztériázik, lekever neki egy pofont, aztán pipázik tovább, este megnézi a soros krimit a tévében, aztán valahogy majd csak megöregszenek mind a ketten. Szegény Pálóczi! Szegény barátom! Egy ilyen nő mellett tényleg nem engedheted meg magadnak, hogy ne mossál napjában négyszer fogat, s ha rosszak a fogaid, az első utadba eső fogorvost fel kell keresned. Ez a véres valóság! Lőttek az ő házasságuknak is, de akkorát, hogy Pozsonytól a Tátráig elhallatszott, s a puskapor bűze csavarta az orromat a volán mellett. De még a puskapor bűze sem tudta elnyomni bennem azt az érzést, hogy Ildi kirohanása másodfokon (de az is lehet, hogy elsőfokon) nekem szánt jeladás volt, alantas célzás. S nem jártam messze az igazságtól. A következő napok eseményei ezt fényesen igazolták. Jó időnk volt. Pálóczi és Olga minden délelőtt fürödtek. Nekem gyerekkoromtól fogva víziszonyom van, még csónakba sem ülök be, a napozás pedig a legunalmasabb időtöltés, amit ismerek. Ezért szemlét tartottam a parton. Vigasztalanul sütött a nap, folyt rólam az izzadság, de szeretem a fürdő ruhás lányok nyüzsgését és vidámságát. Hamarosan vén szatír leszek, gondoltam, de hát a szatír is Isten teremtménye, a természet mindent csodálatos összhangba hoz, s így szatírnak lenni nem rendkívülibb dolog, mint, mondjuk, a FÖGUMI vezérigazgatójának lenni vagy bokrétának Isten kalapján. Vártam a soromra a parti büfé előtt. A büfé környéke kész szeméttelep volt, megszámlálhatatlan papírpohár hevert a lábam előtt szanaszét, s a fél tartomány összes darazsa ott körözött fölöttünk. Egyszercsak valaki megérintette a derekamat. Olga állt mellettem. – Megszomjaztam – mondta. – Andris? – Ő csak akkor jön ki a vízből, ha megéhezett. – Sört? – kérdeztem. – Limonádét. Alighogy a sörrel és limonádéval kivackalódtunk a sorbanállók és kunyerálók hadseregéből, égető szúrást éreztem a lábamban. Káromkodtam, és ahogy a lábszáramhoz kaptam, elejtettem a nagyobb poharat, amelyben a sör volt, végigöntözve a lábszáramat, és ez most jólesett, mert egy pillanatra enyhítette a darázsszúrás égető fájdalmát,- csak a darázs sajnálhatta, hogy elszállt már. Olga leguggolt, és szakszerű gyengédséggel megvizsgálta a szúrás helyét, s ezzel mintegy lehetővé tette nekem, hogy eddig nem látott perspektívából nézzem a szépen lebarnult, a válla és a nyaka tövében enyhén szeplős hátát. – Veszedelmes lehet – mondta. – Nem vagy allergiás a darázscsípésre? – Nem tudom. Még sohasem szúrt meg darázs. – Van nálam kenőcs a házban – mondta. Elindultunk a házba úgy, hogy lerövidítettük az utat az erdő felé. – Igazán köszönöm, hogy olyan lovagias voltál — mondta Olga – Lovagias? . . . Ugyan miért? – Hogy a söröspoharat dobtad el, és nem a másikat. Mintha tudtad volna, hogy én utálom a sört. – Aha – mondtam. Hirtelen nagylelkűséggel odanyújtotta a maga poharát. – Igyál, ha szomjas vagy. Utálom a limonádénak keresztelt ragacsos maszatokat, de tényleg szomjas voltam, másrészt olyan szelíd erőszakkal kínálta, hogy megsértődött volna, ha visszautasítom. Megálltunk egy pillanatra, de abban a veszedelmes testközelben, amely egy életre el tudja dönteni az ember sorsát. Félrekaptam a tekintetemet, s ittam két kortyot az undorító löttyből. Lírai pillanat volt: madarak csicseregtek körülöttünk, s szemben az ösvényen egy fiatal anyuka bukkant fel bilivel a kezében. – Megfulladhat, aki allergiás a darázscsípésre – mondta Olga. A faházban vastag tömbbe sűrűsödött a hőség, s szerelmes ágybabújásra csalogató félhomály volt, de Olga egyelőre az ápolónői hivatását gyakorolta bámulatos hozzáértéssel és fürgén a lábamon. Mi tagadás, megkívántam a felebarátom feleségét, de gondoltam, most mégis felkerekedünk és visszamegyünk a strandra, s a kísértésnek a jövőben sem engedünk. Olga azonban keresztülhúzta a tervemet. – Mondd, mért csinálod ezt? – kérdezte. Nem értettem. – Mit miért csinálok? – Mért futkosol örökké nők után, csak ezt akartam kérdezni . . . Van egy rendes feleséged. Kicsit flúgos, de rendes, nem? – Bonyolult – feleltem. – Ez blabla… Jó neked így? – Nem jó. – Ha már nem tudsz együtt élni Ildivel, mért nem hagyod ott? Mért nem keresel egy másik nőt, akit szeretni is tudsz, nemcsak hemperegni vele? – Azt teszem – mondtam. – Egy másik nőt keresek. – Hogyne. Kurvák között. – Is. – Nem valami meggyőző – mondta. – Ezek tanulmányutak – feleltem. Olgából kipukkant a nevetés. – És mért nincs gyereketek? – Ez is bonyolult. – Persze. Én meg egy buta liba vagyok, aki úgyse értené meg. Aki csak ahhoz ért, hogy mások seggébe injekciós tűket döfködjön. – Egyáltalán nem vagy buta – mondtam. Eközben, mint egy rakás szerencsétlenség, Pálóczi caplatott fel a lépcsőkön, s arca csak úgy sugárzott az együgyűek önelégültségétől, melyet ő minduntalan összekevert a boldogsággal, de erről igazán nem én tehetek. Olga kikapta kezéből a lazán összegöngyölt törülközőt és pokrócot meg a kis buzitáskát, amelyben aprópénz volt, kis tükör és fésű, és magunkra hagyott. Beszámoltam Pálóczinak a sebesülésemről. Pálóczi csöpögött a részvéttől, s olyasmit mondott, hogy ne izgassam magam, engem egy lódarázs sem tudna leteríteni, én ahhoz a fajtához tartozom, amelynek az ükapja volt az első, aki lemászott a fáról egy szép napon, és két lábra állt. Egy darabig habozott, hogy maradjon-e, vagy bemenjen Olga után a házba. Végül kinyitotta az egyik nyugágyat, és elhenteredett benne. Nagyon ingerelt a jelenléte. – Te, ugye meg vagy elégedve magaddal, Andris – kérdeztem. – Megelégedve? . . . – Micsoda kérdés! – Felelj! – Meleg van – mondta. – Igazán nem kellene félned a víztől. Fogdoshatnád a csajok lábát a víz alatt. Nos, egészen biztos voltam benne, hogy nem az ő ükanyja kedvéért mászott le nevezett ükapám a fáról. Hamąrosan mindnyájunkon jelentkezni kezdtek annak a betegségnek a tünetei, amit összezártságnak neveznek: nem tudom, milyen fóbiának, de azt igen, hogy a legtanácsosabb hisztériás rohammal levezetni. A magány hiánya egy időn túl éppoly elviselhetetlen, mint a magánzárka. Vasárnap volt, éppen megreggeliztünk, s Pálóczi kapta magát, és elment újságot venni. Meg sem fordult a fejemben, hogy ez csapda is lehet. Összegyűjtöttem egy tányérra a szalámihéjakat és a paprikacsutkákat, hogy a reggeli maradványait eltüntessem a pedálra nyíló műanyag szemétládában. Olga azonban rám szólt: – Ez nem férfimunka. Mire észbe kaptam volna, a nyakamba csimpaszkodott, és megcsókolt. Nem csókolt szenvedélyesen (azt hiszem, semmit sem tud igazi szenvedéllyel csinálni), de hosszan csókolt, s valami olyan fejedelmi eleganciával, ahogy a nagyon szomjas sörivó a szájához emeli a korsót, s bár egy hajtásra issza ki a tartalmát, egyáltalán nem siet, hanem egyenletes és lassú kortyokban ereszti le a torkán az italt. Úgy is mondhatnám, eltökélten csókolózott. Fürdőruhában voltunk mind a ketten, s amikor a bőre érintését megéreztem a bőrömön, kezembe fogtam a fejét, s az ujjaim araszolva végigfésülték a haja bozontját, s a tarkóján találkoztak és összekulcsolódtak, mintha imádkoznék. Más nőkkel az ujjaim nem ebbe az irányba haladtak, hanem arra, amerre Olga ujjai most, s ujjaimnak ez a szokatlan viselkedése zavarba ejtett: csak nem vagy szerelmes, te marha, gondoltam. S aztán úgy szeretkeztünk, hogy a feje a bal karomon feküdt, mintha óvni akartam volna, óvni, igen, de mitől? . . . Ha esetleg a fejünkre szakadna a tető közben, aminek a valószínűsége persze egy az egymillióháromszázhuszonnégyezer-hétszázhetvenhathoz volt, de az igazi szeretőnek akkor is ébernek kell lennie. Amint az előre látható volt, nem a tető szakadt a fejünkre, hanem Pálóczit hozta vissza idő előtt az ördög. Olga pánikba esett. – Hiszen ma vasárnap van, ma nincs is újság – kiabálta. Milyen igaz, gondoltam, s a pánik átragadt rám is, csak én jobban fegyelmeztem magam, noha tisztában voltam vele, hogy a legbárgyúbb, legmálébb férfi is kiszámíthatatlan egy ilyen kényes helyzetben. Ami azt illeti, Pálóczi eléggé „mindenre elszántan” állt az ajtóban, nem lesújtva, hanem inkább megizmosodva. Megnyugodtam, hogy nincs se kés, se balta a kezében. Többször is elismételtem magamban: tűzoltó leszel és katona, vadakat terelő juhász. – Ne üss – mondtam aztán szelíden. – Előbb felhúzom a gatyámat. – Nem kellett volna levetned — mondta ő szárazon. – Megverekszünk? Épületes eszmecsere volt, egyszerűen nem értettem Pálóczi észjárását: ahelyett, hogy őrjöngött volna, a gatyámról kezdett el filozofálni. – Szűk a gatyád. Kihíztad – mondta. – Hát igen, az utóbbi időben hízásnak indultam. – Szépen fogalmazol. – Un style, c’est l’homme méme – feleltem. Az első percekben megszégyenített Pálóczi hidegvére, s először éreztem törpének magamat mellette. De ami még rosszabb, nem volt semmilyen stratégiám, és sokáig úgy látszott, hogy Olgát is elveszítettem. Hármasban töltöttük el az időt kora délutánig. Nagyon jól tudtam, hogy még semmi nem dőlt el, és egészen elanyátlanodtam, ami bizonyára nem kerülte el Olga figyelmét sem. Azt is láthatta, hogy igen, meg akarok futamodni. Nagyon férfiatlan lehettem. Olga pánikérzése hamar elmúlt, kimért volt mind a kettőnkhöz, s egyáltalán, úgy tett, mintha ő volna a helyzet ura, s így mind a kettőnket rászedett. Kíváncsi lettem volna rá, mit gondol, de a beszéde és gesztusai annyit sem árultak el ebből, mint egy krumpliverem mélye az éjszaka közepén abból, hogy hány óra van. Holott a helyzet ura Pálóczi volt. De Pálóczi nem tudta, hogy ő most a helyzet ura, és én sem tudtam, hogy ő a helyzet ura, csak Olga tudta. Kínok között telt el ez a néhány óra. Olga pedig várt. Várta, hogy kiben pattan el előbb a húr, s azt hiszem, sejtette, elvégre én edzettebb voltam, mint Pálóczi, s ennek az eredménye nemsokára meg is mutatkozott. Még mielőtt én rájöttem volna, hogy mi nyertünk, Pálóczi tudta már, hogy ő viszont veszített, s csak rövid ideig merített erőt magának abból, hogy erkölcsi fölényben van. Ha nem utazik el olyan váratlanul, talán minden másképpen alakul. De délutánra Pálóczi föladta a harcot. – Az ördögbe! – mondta. – Azt akarjátok, hogy még tapsoljak is nektek? Felajánlottam, hogy hazaviszem a Ladámon, s ennél nagyobb sületlenség az eszembe sem juthatott volna. De zaklatott lelkiállapotban a legvalószínűtlenebb és legképtelenebb dolgokat is másképpen látjuk, mint kellene. Olyasmiben törtem a fejemet, hogy útközben mindent elmagyarázok neki, s fel sem fogtam, hogy ezek megmagyarázhatatlan dolgok, s a játékszabályokat most nem az értelem diktálja, hanem az az ősi erő és ösztön, amelyről máskor olyan lefitymálóan mondjuk, hogy kivetkőztet emberi mivoltunkból, ahelyett, hogy azt mondanánk: a társadalmi szerepeink képmutatásából visszavezet igazi emberi mivoltunkhoz. Pálóczi tisztábban látott most nálam, és logikusan cselekedett. Vagy halomra gyilkol bennünket, vagy lelép. Örülnöm kellene, hogy az utóbbi választotta. Elment, de én még sokáig kételkedtem benne, hogy valóban elutazott-e. Talán az erdő szélén megfordult, gondoltam, s megkerülve a nyaralókat, viszszaosont a házunk környékére, s most valamelyik közeli fa vagy bokor mögül leselkedik, s gyűjti magában az erőt, hogy leszámoljon velünk. Sajnáltam őt. Férfinak nem szabad úgy belehabarodnia egy nőbe, mint ő Olgába. Pálóczi sokat vívódott, s talán élvezetet is nyújtott neki, ha tépelődhetett. Olga sem találta a helyét. Jött-ment a házban, s nekem az volt az érzésem, hogy az útjában vagyok, és nem kíván még látni sem. Amilyen hidegvérrel csinálta végig a dolgokat Pálóczi távozásáig, olyan feldúlt volt most. Kinyitottam az egyik nyugágyat, és félrevonultam a terasz árnyékosabb felébe. Nemsokára megjelent Olga, lemegy a tóra és úszik egyet, mondta. – Elkísérlek. – Ne kísérj el. Most egyedül akarok lenni. .. Kérlek. Hát jó, maradtam. De azért bosszantott, hogy minket más fából faragtak, én éppen egyedül lenni nem akarok. Megint megijedtem, hogy Olga talán olvas a gondolataimban, s hogy reggel óta alighanem megváltozott a véleménye rólam. Belém nyilallt a gondolat, hogy talán éppen most veszítettem el. Egyáltalán, hogy ebben a néhány órában mindent elveszítettem. Azelőtt a kisebb-nagyobb depresszióimon mindig átsegített a biológiai erő, amit élniakarásnak neveznek, s ami az én esetemben még valami mohósággal és türelmetlenéggel is párosult. Mint alapjában véve egészséges ember, a depreszsziót éppúgy, mint az ábrándozást, időpocsékolásnak tekintettem, és szent meggyőződésem, hogy igazam volt. Kudarcok persze gyakran értek. Ám a kudarcokat mindig is kissé félvállról vettem, és ha lehangoltak is, úgy tekintettem őket, mint az élettel velejáró szükséges rosszat, s eszembe sem jutott volna napokig vagy hetekig tépelődni miattuk. Ebben viszont Olga hasonlított rám, és értékelte is ezt a képességemet. Mind a ketten tudtuk értékelni azt, hogy élünk. Most azonban valami egészen más dolog történt, hasonló ahhoz, amit Pesten éreztem egyszer: hogy nincs ésszerű magyarázat a létezésemre. De akkor éjszaka volt, az orrom hegyéig sem láttam és fáradt voltam. Most viszont nappal volt, s ha kinyitottam a szememet, az élet látszata vett körül minden oldalról, mozgás, erő, lendület és dinamika, s távolabb, az erdőben, talán a természet roppant lélegzetvételét is hallani lehetett. És mégis, most feleannyira sem bírtam tárgyilagos lenni, mint akkor Pesten, kívülálló pedig végképp nem. Most nyoma sem volt bennem annak a fölényérzetnek, amely lyel akkor megállapítottam, hogy nincs ésszerű magyarázat a létezésemre, sem annak az iróniának, amellyel ebbe beletörődtem. Vak voltam. Csodálkoztam magamon, hogy olyan sokáig, egészen mostanáig vak voltam, s tudtam élni úgy, hogy nincs ésszerű magyarázat a létezésemre. Féltem magamtól. De nem attól féltem, hogy öngyilkos leszek. Tudtam, hogy nem leszek öngyilkos, tudtam, hogy holnap és holnapután ugyanolyan magától értetődő természetességgel fogok járni-kelni a világban, mint eddig. Csak éppen egy hajszálnyival bizonytalanabbul, mert többé nem voltam biztos benne, hogy olyan magától értetődő és természetes dolog az, hogy járok-kelek a világban, hogy étkezem, szeretkezem és pénzt keresek. Egyáltalán nem volt rá ésszerű magyarázat, hogy én most itt ülök a nyugágyban, s arra sem, hogy esetleg hamarosan fölkelek, lesétálok a tópartra, megiszom egy korsó sört vagy elrejtőzöm estig az erdőben. A vereségeimre éppúgy nem volt észerű magyarázat, mint arra sem, hogy apámon megbosszultam a képmutatását, s hogy szakítottam anyámmal és a testvéreimmel. Nem volt rá ésszerű magyarázat, hogy hajdan halálosan szerelmes voltam a feleségembe, s arra sem, hogy már régóta nem vagyok szerelmes belé. Semmire sem volt ésszerű magyarázat. Nem értettem, hogy mi keresnivalóm van ezen a helyen, hogy mi keresnivalóm van a világon, hogy mért kellett a legjobb barátom feleségével lefeküdnöm, hogy mért kell egy napon majd meghalnom, s mért töröm ezeken a dolgokon a fejemet, ha egy napon úgyis meg kell halnom. Amikor a szúnyogok első felderítőraja megérkezett az erdő felől, bementem a házba, s hozzáláttam a vacsora elkészítéséhez. Örültem, hogy valamivel elfoglalhatom magam, s ezért legalább két vacsorára és egy reggelire való paprikát és paradicsomot vágtam fel, s a negyed szalámirudat is meghámoztam és fölszeleteltem a csutkájáig. Majd hosszú ideig tétlenül álltam a művem fölött, mert attól féltem, ha lépek egyet, elbotlok a saját lábamban. Egyik kezemben a fanyelű konyhakést szorongattam, s merően fölfelé néztem, akárha valami rejtett kamerába, amelyről tudom, hogy hová szerelték be. Mint egy elmebeteg hentes, olyan vagyok most, gondoltam. Egy feminizálódott skizofrén balfácán, aki csak azért figyel ilyen feszülten, mert csöng a bal füle. – Pudingra van gusztusom. Olga olyan nesztelenül lépett be a szúnyoghálós ajtón, hogy összerezzentem a hangjára. Bevonult a szobába, akár egy primadonna, s csak egy kurta pillantást vetett a megrakott asztalra. Kétségtelenül jót tett a közérzetének az úszás. A bőrén már majdnem megszáradt a víz, csak a hátán árulkodott néhány csepp arról, hogy valóban fürdött. Felfoghatatlan volt a számomra, hogy tényleg a vízben töltötte ezt az egy-két órát, hogy volt kedve pancsolni, amikor körülötte minden összeomlóban van. – Szentségesen jók az idegeid – mondtam. – Holnap reggel veszünk pudingport meg tejet – mondta. Elállt a lélegzetem. A holnap reggel számomra messzebb volt, mint a jövő század. Elindultam utána, de a küszöbön megtorpantam. Olga éppen az ablakot sötétítette el, és meggyújtotta mind a két asztalilámpát. – Ma még melegebb volt a víz, mint tegnap – mondta. Kikapcsolta a fürdőruhája melltartóját, majd egy gyors mozdulattal megszabadult attól a pirosvászon vacaktól is, amely testének azt a részét takarta, ahol reggel a birtokháborítást elkövettem. Megbűvölten, a lélegzetemet visszafojtva álltam a küszöbön, mint egy esperes, akit temetésre hívtak és lagzira érkezett. Olga most a hátával fordult felém, s törülközőjével szárazra dörzsölte testének azt a zsebkendőnyi felületét, amely miatt a Pálóczihoz fűződő sokéves barátságom ma hirtelen megszakadt. – Én nem szeretem a pudingot – mondtam. Beljebb léptem, s mivel rajtam is csupán fürdőnadrág volt, nem leplezhettem el a hatást, amit Olga meztelensége tett rám. Nem vagyok szégyenlős, most mégis szégyelltem magam, és nem mertem egyenesen Olga szemébe nézni. Egy pillanatig azt hittem, felöltözik. S mintha ez a szándék valóban ott is lett volna a következő mozdulatában, s valami futó meghökkenés abban, ahogy rám nézett. A következő két lépést már könnyű volt megtennem, mint káromkodni, vagy követ hajítani egy ablakba. Olga átkarolta a nyakamat, s bár egész testében reszketett, nem sírt és a hangja is kemény volt. – Gyűlölöm őt — mondta. – De hát miért? – Nem tudom. Gyűlölöm. Talán azért, mert semmit nem ért. Mert egy szürke egér. .. Mert olyan, mint egy boldog idióta. – Igazságtalan vagy vele – mondtam. – Lehet. . . De nem megyek vissza hozzá. Soha többé. Kibontakoztam az öleléséből, leültem az ágy szélére, és azt mondtam: – Veled akarok élni. Most tanultam meg, hogy ha eljön az ideje, szinte egycsapásra meg tudunk változni, s nincs szükségünk hozzá ésszerű magyarázatokra, csak nyers és őszinte beszédre, amely átfogalmazza az egész lényünket. Arra gondoltam, ha tegnap valaki azt mondja nekem, hogy én Olgával akarok élni, kinevetem. Most pedig a legkisebb kétségem sem volt afelől, hogy Olgával akarok élni. Egyszeriben úgy éreztem, már nagyon régen megszületett bennem ez az elhatározás, csak valami köd ült az agyamon meg az érzékeimen. Nem értettem, hogyan tudtam eddig Olga nélkül élni. Hogyan viseltem el, hogy ezt a nőt, akit a sors a születése pillanatában már nekem rendelt, egy olyan balfácán bitorolja, mint Pálóczi. Nem kizárt, gondoltam továbbá, hogy Pálóczival is csupán azért barátkoztam, hogy Olga közelében lehessek, s most nem egy fontos barátságát veszítettem el, hanem megnyertem életem legfontosabb játszmáját. Ügy éreztem, hogy néhány óra leforgása alatt egészen más ember lettem, aki ezekben a pillanatokban ismeri meg igazán magát. Arra ocsúdtam fel, hogy Olga leül mellém, engedi, hogy megsimogassam, s érzékeim és érzéseim olyan hevületével és extázisával tegyem a magamévá, amilyet eddig nem ismertem. Hajnalban, mielőtt elnyomott volna az álom bennünket, azt mondta: – Gyereket akarok tőled.

Szerző: Magyar Élet

Szemelvény: Grendel Lajos: Szakítások, 1999, Kalligram Kiadó