A békés várakozás madarai- beszélgetés Fujkin István képzőművésszel a ,,Hazatérők” című szoborkompozíciójáról

2019. december 23.

Augusztus 23-án leplezték le Fujkin István „Hazatérők” című bronzszobrát Horgoson a Művelődési Házban. A már több mint húsz éve Torontóban élő művész szülőfalujának, Horgosnak alkotta meg élete első szobrát, a bronzból kiöntött gólyapárt. A mű létrejöttéről, a hozzá kapcsolódó érzésekről a szobor közzététele kapcsán beszélgettünk vele.

Úgy is fogalmazhatnánk, hogy sokáig fészkelődött a gólyapár, mire beköltözött a művelődési házba, hiszen az ötlet, hogy készíthetnél valami maradandót a szülőfaludnak, tíz évvel ezelőtt merült fel.

Igen. Azután, hogy 1997-ben Kanadába költöztem, 2009-ben látogattam először haza. Az indiánokról tartottam itt előadást, és akkor kezdtünk el beszélgetni Takács Józseffel, a helyi közösség akkori elnökével arról, hogy készíthetnék valamit ennek a közösségnek. A legegyszerűbb lett volna a hónom alá vágni egy képet, hazahozni és átadni, de ennél többet, maradandóbbat akartam. Egy évvel később újból hazajöttem a képzőművészeti albumom bemutatójára, és akkor már konkrétabban beszélgettünk a lehetőségekről. A szobornál kötöttünk ki, hiszen már én is régóta vágytam arra, hogy alkothassak szobrot, és ez jó alkalomnak bizonyult. Azonnal az alföld madari jutottak eszembe, a gólya és a fecske, mert azok gyermekkoromtól fogva jó érzéssel töltöttek el. A gólya egyébként már régóta érlelődött bennem, volt egy vonzata, meg akartam festeni. Számomra ez a madár nagyon attraktív, a szétnyitott szárny, hosszan a láb, elöl a csőr, szinte mint egy kereszt szimbólum, ami nagyon izgatott, és tudtam, hogy egyszer kezdeni kell vele valamit. Az idő a cselekvésre akkor jött el, letisztultak a gondolatok és a test szépen lassan formát öntött a fejemben. Nálam egyébként minden alkotás úgy születik, hogy sokáig érlelem magamban. A gólyáknál is ez volt a helyzet, láttam őket magam előtt, és aztán 2011-ben, amikor ismét hazajöttem, elkezdtem őket gipszből megformálni. Horgos központjában dolgoztam, az ifjúsági otthonban, mert szerettem volna, ha látják a falubeliek mi készül, hiszen az övéké lesz. Annak idején, amikor műtermeim voltak Horgoson, azok is mindig nyitva álltak a betérők előtt, és ezt a hangulatot szerettem volna ismét megteremteni, és sikerült is, sokan benéztek, rápillantottak a készülő madarakra, beszélgettünk. Többen is úgy fogalmaztak, hogy „jöttem megnézni a gólyánkat” és ez nagyon jó érzés volt, mert ebből az tükröződött, hogy a horgosiak a magukénak érzik ezt a szobrot.

Hogyan vált a gipsz bronzzá? Mennyiben vettél részt az öntési folyamatban?

Amikor a gipsszel dolgoztam 2011-ben, akkoriban kerestük, hogy ki végezze az öntést, és nagyon érdekes, hogy hogyan választottuk ki a szabadkai Antal Mihály mestert. Többen is jelentkeztek, hogy elvállalnák, de ők főleg csak a pénzről beszéltek, viszont amikor Antal eljött, ő egészen más volt. Ahogyan megérintette a gipszet, ahogy végigsimított a felületen, látni lehetett, hogy ő a kezei között már a bronzot fogja, azt érzi. Összenéztünk Jóskával, és azon nyomban eldőlt, ő a mesterünk. A mozdulatában benne volt az a fajta szakmai szeretet, ami engem is áthatott alkotás közben, és ez döntő volt. A következő évben én is dolgoztam vele együtt az öntödében. A nagyobb testrészeket már előre kiöntötték, de még nekem is jutott tennivaló, apró simítások, kalapálások. Az öntödei munkával akkor találkoztam életemben először, és nagyon izgalmas volt, ahogyan megszületett az alkotás. Szoborterveket csináltam már korábban gipszből, de így, valódi bronzszobrot még soha előtte. Ez 2012-ben volt, és a szobor egészen idáig Jóskánál várta, hogy kész legyen a művelődési ház. Tehettük volna máshová is, ha nem tudtunk volna várni, de oda terveztem, oda álmodtam meg, csakis oda kerülhetett, így kivártam, hogy elérkezzen az alkalom, és itt van, a gólyáim hazaértek.

Sok idő eltelt a megalkotás és a felavatás között. Milyen érzések töltöttek el, amikor végre a helyére került a szobor?

Befejezetlen volt a dolog, hiányérzet lengte körül és sokáig elmaradt a katarzis. Ha valami miattad áll meg, az is furcsa dolog, az meg még furább, amikor egy külső tényező fékezi valaminek a befejezését. Nem volt meg a hely, de mégsem kerülhetett máshová, mert az kényszermegoldás lett volna. Amikor most júliusban felhoztuk ide a művelődési ház emeletére, és a helyére tettük, az valami nagyon különleges, melengető és megelégedéssel eltöltő érzés volt, de az igazi katarzis a leleplezésnél történt meg. A taps, amit kaptam, szinte visszhangzik bennem. Ez a kompozíció már itt áll, ezt már nem lehet innen csak úgy felkapni és elvinni, ez a horgosiaké.

Nem nehéz most itt hagyni ezt és visszamenni Torontóba?

Nem, nem sajnálom itt hagyni. Én már munka közben megbeszéltem vele mindent. Üzenete biztosan van mások számára, de azt csak úgy tudja továbbítani, ha nem nálam van. Nekem jó érzés, ha egy kép, vagy adott esetben a szobor már ott van, ahol a helye van. Ettől fogva saját, önálló élete van. Olyan ez, mint egy gyermek, akit felnevelünk és útjára engedünk, én is ezt teszem a képekkel és a szoborral is, az útjára engedem. Nekem már nincs mit hozzátennem, ami érzést másokban kelt akár jót, akár rosszat, az már tőlem függetlenül történik. Már nem vagyok vele, de közünk mindig lesz egymáshoz, hiszen azt, amit mond, én mondtam el neki.

Neked milyen érzések kapcsolódnak a gólyapárhoz?

Egy mély családias érzés sugárzik belőle, ugyanakkor ott a békés várakozás is a fiókák eljövetelének reményével. A Hazatérők nevet jóval később kapta az alkotás, nem rögtön az elején, de ez is ösztönösen jött, hiszen a vándormadarak a hűség jelképei, folyton visszajönnek, és csak itt fészkelnek, bármerre is járnak a világban, itt költenek.